Néha nagyon elegem van a kolis életből. Ebben a mikrokozmoszban el kell fogadni a másikat, és tolerálni kell a másik szokásait, attól függetlenül, hogy épp mennyire tetszik nekem, vagy épp bárki másnak. Persze nem a toleranciával van a baj, azzal számomra sose volt probléma. Csak 6 év után már nem arra akarok kelni hajnali 3-kor, hogy a szomszéd gyerekek (gólyák gondolom) merev részegen jönnek haza, és nagy felindultságukban össze-vissza kiabálnak, meg összeszarják a vécét, és az exkrementumuk nyomait a folyosón felejtik. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy miért nem képesek az emberek legalább a lakó-környezetükre odafigyelni, és azt egy kicsit rendben tartani. Természetesen nem arról van szó, hogy én ne lettem volna kapatosan kiabálékony, de ilyen nyomokat nem szoktam magam után hagyni. Meg amúgy is, hiányzik a régi társaság. Hogy miért kellett szétverni azt a jól összeszokott közösséget, amelyben 3 éve éltünk, számomra ugyancsak nagy rejtély. Utálom ezeket a tetvedék zrínyiseket is (persze nem mindenkire vonatkozik), mert olyan magasan hordják az orrukat, mintha legalábbis ők üzemeltetnék ezt a kurva koleszt, nem pedig ugyanolyan haszonélvezői lennének, mint mi. A katonák persze megint más eset. Nem is akarok szapulásba kezdeni velük kapcoslatban, mert akikkel mostanában érintkezek, azokkal nincs nagy baj, de akik tavaly ballagtak, azok is megérték a pénzüket.
Hiányzik a régi közösség. Ha valami bajod volt, megoldottuk sec perc alatt. Ha unatkoztál, kitaláltunk valamit, hogy elfoglaljuk magunk. Ha szomjas voltál, mindig lehetett kapni embereket az ötletre. És persze a nagy dumálások is elmaradhatatlanok voltak. Nem akorok visszajönni, és ha igaz nem is fogunk már jövőre. Nem akarok újabb 15-20 emberrel összehaverkodni, mert nem kötelező, és nem akarom végigcsinálni újra. Nyugi kell most már egy kicsit, nyugi. Meg valam, amivel fel tudom vakartatni a kőre száradt ürüléket a gazdájával.
