miazisten?

2019. Öreg. Ha belegondolok, hol tartok ma, es hol tartottam 4 -5 eve. Te jo eg! Eg es föld. Erzelmileg ugyanaz. Megis, mintha az addig bennem rejtözö emberke vegre megmutatta volna magat. Tudom, ki vagyok. Tudom, hogyan müködik az egesz. Elviseleni, am semmi kedvem. Gyava vagyok. Tudom. Felenken meghuzom magam es varom, hogy jobb legyen. Nem lesz jobb. Amig nem teszek erte, nem. Rest vagyok tenni erte. Büntudatom van. S talan nem kellene. Nem tudom. Merre induljak? Nem tudom. Csak futtatom a programom es igyekszem megfelelni magamnak. Persze hibasan. Masokat szolgalok magam helyett. Privat und professionell auch. Szol a Kispal es en elvezem. Lehet, sok a zöld, melyet magamhoz veszek. Ez segit. Emiatt kellene rosszul ereznem magam? Mas miatt erzem magam rosszul. Meg kell felelnem mindenkinek. Nehez. Es nem is akarok. Csak egynek. Hogy ö (sie) hol kesik, nem tudom. Hogy en miert vagyok rest öt (sie) keresni, nem tudom. Ez nem az, amit magamnak elkepeltem. Ez nem az, amire engem felkeszitettek. Nem haritok, csak elmondom. Talan többet vartak tölem, nem tudom. En sem tudom. Van, hogy teljesen tiszta, van, hogy tök zavaros. "Tudom, hogy kell gyöztesnek lenni, de nincsen hozza kedvem." Hova tovabb? Gute Frage. Megosztottan egy testben. English, deutsch es magyar. Viszont a vilag ezt nem veszi tekintetbe. Hova hat? Nem tudom. Azt tudom viszont, miben hiszek. Hiszek a felsöbb eröben, am nem dogmatikusan. Vallaskent semmiben, am ertekelem a nagy gondolkodokat. Ertekelem a kritikai erzeket. A gyönyör es szepseg minden müveszetben. Ervelj, attol hogy hangos vagy, meg nem lesz igazad. Fontos, honnan jössz, am jo latni, hogy tovabbfejlödni. Ha nem latod hazadon, emeld fel szavad! Ember vagy, allampolgar vagy, hazafi vagy. Elvek menten gondolkozol. Elutasitas gyanant nem tudsz tapsolni. Messzire kerültem. Befejezem. 

Sulihet van. Szokasos szertartasszerü vonatut Luluba. Felbukkan a kaller, felek, hogy elkap, lelepek, elöremegyek, 1-2 perc a peronig, es nyertem. Atlepek a kocsikat elvalaszto ajton es egy lany fele közeledek, meg bennem az adrenalin, neha hatra-hatra nezek. Aztan meglatom öt, par pillanat alatt temerdek minden atsuhan a fejemen. Idöm se volt rendesen szemügyre venni, am a szemem sarkabol figyelem, ugy tünik, mintha mosolyogna. En meg mint egy idiota, csak bamulok kifele az ablakon, es valamiert azt varom, megalljon a vonat, es kilephessek a szabadba, mintha hirtelen tul szükösse valt volna a kocsi. Es igy telnek a masodpercek, közben arra gondolok, vajon engem nez, vajon rajtam vagy ram mosolygott. Megall a szerelveny, kiszallunk. Megyek elöre, mintha sietnek. Eszembe jut, hogy ha megallok egy padnal es ugy teszek, mintha keresnek valamit a taskamban, akkor utoler, es megnezhetem magamnak meg egyszer. Megallok, matatok, es figyelem. Szep. Nem ismerem, de mintha mar talalkoztunk volna. Követem, hirtelen megall egy padnal, es ö is matatni kezd a taskajaban, nem tudom, azonos szandekkal-e, es en elsetalok mellette. Lelepdelek a lepcsön, csak szepen lassan, hadd legyen ideje utolerni. Balra kanyarodok, es komotosan lepdelek, hallom a lepteit a lepcsön, tovabb lassitok. A masik iranyba tart, utoljara meg utananezek, megallok, majd 10 masodpercig allok egy helyben es figyelem, amig egy masik peronfeljaronal el nem tünik szemem elöl. Örülök. 

Eltelt egy ev. Megvagyok. Rapszodikusan, de megvagyok. Szeretem a sulit. Jo egy közösseg resze lenni. Jo erezni, hogy fejlödtem. Jo erezni, hogy meg sok van elöttem. Rossz hallani a negativ hangokat. Rossz latni a be nem illeszkedni vagyast. Rossz egyedül lenni. Jo egyedül lenni. Jobb nem visszaszolni. Rossz allandoan hatterben lenni. Most ok.

Megint itt. Teljesen jó itt. Csak a magányt nehéz legyűrni. Nem, van társaságom.Partnerem nincs. Se lelki, se testi. Ma beszéltem vele, és legszívesebben kimondtam volna, hogy a fél karomat odaadtam folna, ha abban a pillanatban Németország felé robog, és nem Dunaújváros felé. De szerencsére nem tettem. Nem értené. Azt hinné. Pedig nem. Csak magányoa vagyok. És ő nem érti. Nem kérdez, nem beszél, csak hallgat. Csupán megtűr. Nem tetszik. Nem tehetek ellene semmit. Nem vagyok ott. Nem leszek ott. Nem akarok ott lenni. Azt akarom, hogy itt legyen. Akarom.

Lassan eltelik az egy hónap a kiérkezésem óta. Érdekes módon sokkal nyugodtabb vagyok. Persze néha jön a para, de egészen más az atmoszféra, mint otthon. Ezután a hét után meg pláne sokkal jobban érzem magam. Német srácokkal ismerkedtem, és ment az ivászat, utána meg egy elég jó beszélgetés egy frankó csajszival, aki nem azt mondom, hogy megmozgatta a fantáziám, csak egyszerűen jól esett, hogy ennyi mindenről el tudtam beszélgetni egy német lánnyal, pláne úgy, hogy nem beszélgettem lánnyal az elmúlt időben, németül pedig még úgy se. :) Szóval úgy érzem, hogy rendben mennek a dolgok. A munkában sokszor azt érzem, hogy nem látják rajtam, hogy dolgozni akarok, és ez nagyon zavar. A normák világa után furcsa ilyen hangulatú kis üzemben dolgozni, és nem nagyon találom a munkaritmust. Jó majd alakul, de az az érdekes, hogy teljesen máshogy viszonyulok az egészhez, mint a eddigi tetves helyeimen. És megtanultam azt is, hogy mindegy hogyan, de beszélni kell, beszélni, beszélni és beszélni, mert csak a gyakorlással lendülhetek tovább erről a köztes állapotról. Ja! Berakom ide a sünit, akivel kedden hajnalban találkoztunk össze a hazafelé vezető úton. És az volt a vicces, hogy amikor megszólitottam, hogy "Süni, süni", megállt és rám nézett. No, szóval egyre jobban vagyok. 

Csalódott vagyok. És mérges. Hosszú hetek óta várom a pillanatot, hogy tisztázódjon, kimehetek Németországba. És most nagyon úgy tűnik, hogy nem jön össze, esetlegesen várnom kell. Mérges vagyok. El akarok menni innen, el akarom hagyni ezt az országot, ahol nap mint nap azzal szembesülök, hogy nagyon nagy baj van az emberekkel. Olyan apátiába, közönybe süllyedt ez a társadalom, hogy szavakkal nem tudom kifejezni. Miért lenne életcélom, hogy havi 100 vagy 110 ezer forintért gürcöljek, és örüljek, ha luk van a seggemen? Miért kéne örülnöm, hogy az egyszerű emberek beveszik ezt az ócska retorikát, melyben a kormány állandó harcról és mozgósításról beszél? Miért kellene örülnöm annak, hogy egy nemzetáruló söpredéknek tekint a kormányom és a velük egy követ fújó követőik, és ezt nap mint nap az orrom alá dörgölik? Mi nekem az üzlet abban, hogy a kormányom itthon akar tartani, hogy egy neofeudalista rendszert építsek? És egyáltalán, honnan veszik a bátorságot, hogy napi szinten belemásszanak az emberek magánéletébe? Hát rohadjak meg, de nem akarok itt élni. Vagy csak nagyon nyomós indokkal. Hogy is? Pl. úgy, ha nem sikerül a No.-i projekt. Talán érhető most már a csalódottságom.

Ömlengjünk egy kicsit. Nem sűrűn írok, nem is akarok sűrűn, de most becsúszott. Az alapgondolat. Én és a nők akikkel érintkeztem az elmúlt fél év során: Nem sok. És akikkel jól, vagy ahogy én éreztem, hogy jól el tudtam beszélgetni, azoknak a száma kettő. Az egyik házas, jó barát, legalább is jó barátként tekintek rá, és akinek a párjával is remekül el tudok beszélgetni. Kedvelem őket. Olyanként gondolok rájuk, mint akik lehettünk volna azzal, aki meghalt. Már-már néha azt érzem szeretem őket, persze ez csupán hiánypótlás, kivetítés az előbbiekből kiindulva. Értelmes, jó felfogású nő, feleség és ha jól gondolom, már anya. A másik régi ismerős, akivel nem gondoltam, hogy olyan jól el tudok beszélgetni, mint ahogy sikerült és szerettem volna, de akartam, és odamentem, és nem hagytam a fejemben kialakult gátak megakadályozzanak ebben, és sajnálom, hogy nem volt alkalom többről/többet beszélni vele. Rendkívül nagyra tartottam régen, és találkozásunk óta erősödött bennem ez az érzés, azonban nem tudom hova tenni. Rendkívül erősnek mutatja magát, és nem tudom, hogy mennyi ebből a valós. Nem tudom, hogy mennyire önkéntes, mennyire jól viselhető az a máz, melyet magán hordoz. Bevallom, rendkívül taszító, és bevallom, nem értettem, mai napig nem értem, hogy kinek akar bizonyítani, viszont azt tudom, hogy az elme ott van, hogy nagyon vágyik valamire, kutat és keres, és nem sorvad. A többi lényegtelen. Jár a respekt.

Egy kicsit zagyva, mi?

Aztán persze ott vannak a légvárak. A másik kettő. Tetszetős ötletek, ígéretes csevejek, etc. Nem-nem. Közbeszólt a realitás. 

Elakadtam. 

Merry Xmas!

Szóval tök jól éreztem magam Matyi bácsival, és bementünk ma Szolnokra a Lúdlábba ein bischen iddogálni. Majd hazafelé menet beinvitáltam egy serre, amiből lett egy pár ser és egy pár pálinka. Réges-régi zeneszámokat hallgattunk: CPG, HT, Picsa, Offspring, Green Day, Sex Pistols. Nosztalgia, nosztalgia a köbön. Szombaton elmegyek 30Y koncertre, pedig Endrének megfogadtam, hogy nem megyek, Szeretem a szentimentálét, de nem koncert szintjén. De akarom. Akarom, hogy jól érezzem magam, akarom, hogy embernek érezzem magam, hogy érezzem, hogy nem csak egy kibaszott kurva robot vagyok, aki azért létezik, hogy rendet teremtsen egy-egy kurva miniverzumban, vagy, hogy kitakarítson valami kurva érdektelen helyiséget. Élni akarok, főleg azután, hogy elhagyott az a szemét, aki fogta magát és meghalt. Transzformálódott egy olyan lélekké, amelyet nem vagyok hajlandó megismerni az utcán. Igazából azért kezdtem írni, mert a nagy szerelmemet a mai napig nem tudom szem elől téveszteni, és ilyen szép ittas állapotban rá vetődött a tekintetem. Súlyosbítva azzal, hogy 40z-t hallgatok. Lelkileg tán súlyosabb, mint annak idején, amikor csak álmodoztam, egy-egy kis house számot hallgatva, de hát istenem. A képekről ugyanúgy mosolyog rám, mint amikor régen kis bakfis volt, én meg kis kamasz. És ennek a kis kamasznak volt ám egy kis esélye, de már akkor is gyáva volt, és nem merte, pedig kellett volna. Helyette hallgatta a legjobb barátjától, hogy milyen érzés. Ugye milyen szép? :) A mai napig elragad, nem tudom, miért. Pedig abszolúte nem ugyanarra hajazunk, legalábbis, ahogyan emlékszem. Szőke haj, barna szempár, a mosolyéhes tekintetnek eledel. Szeretem. A mai napig. Hülye vagyok mi? 14 évesen láttam először, ma 26 vagyok. Röhej az egész. És mégis úgy évődök, mint annak idején, mikor a vasúton vártam, hogy egy röpke órán át zavartalan beszélhessek vele, vagy csupán a szelet csaphassam neki. Akkoriban mutatott nekem egy képet a húgáról, aki csecsemő volt azidőtájt. 11 évvel később kérdeztem magamtól: így megnőtt Csenike? Miért emlékszem a kishúga nevére ennyi idő után? Miért epekedek egy olyan szerelm után, melynek semmi realitása, és lehet, hogy csupán hiánypótlás, de itt lüktet most is bennem? Ja, azt mondtam már, hogy megyek 30y koncertre? Persze, hogy mondtam, csak szívatlak. Lehet, hogy mindjárt ideokádok valami verset a múltamból, úgyhogy előre is bocs. Mai fejjel még mindig szépnek találom ezt:

Ver

Először ujjaid hegyén serken ki majd,

Mikor kétnapos borostámon át

Megérzem tenyered selymét

Tudva, hogy megvakítottalak.

S látván és érezvén forrón vöröslő kezedet,

Ajkad is vörösebbnek tűnik majdan,

Mint addig bármikor, melyről lecsókolván

A hűvös hajnalt a ringó

Napfény fog átölelni

Téged,

S engem.

Ám ölelése elveszik majd karunkban

S érzelmeink fonadékában végre rájövök,

Mi az, hogy tavasz. 

Eltelt egy kis idő a legutóbbi igehirdetés óta. 2 év az sok. Annyira hatalmas időintervallum, mely alatt:

- sikeresen elszakadtam a kolesztől, és heti ezer km-t utaztam két hónapig

- elszigeteltségben éltem majd fél évig

- 8 hónapot töltöttem el direkt marketingesként éhbérért se

- újabb két hónap  otthonücsörgés

- valamint a legutóbbi 7 hónapos periódus, melyben gyári dolgozóvá avanzsálódtam

Szóval zajlott az élet. Most nem írok többet, fáradt vagyok. Lesz még elég időm rá. 

"SZINGLILÉT" IN PROGRESS

Néha nagyon elegem van a kolis életből. Ebben a mikrokozmoszban el kell fogadni a másikat, és tolerálni kell a másik szokásait, attól függetlenül, hogy épp mennyire tetszik nekem, vagy épp bárki másnak. Persze nem a toleranciával van a baj, azzal számomra sose volt probléma. Csak 6 év után már nem arra akarok kelni hajnali 3-kor, hogy a szomszéd gyerekek (gólyák  gondolom) merev részegen jönnek haza, és nagy felindultságukban össze-vissza kiabálnak, meg összeszarják a vécét, és az exkrementumuk nyomait a folyosón felejtik. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy miért nem képesek az emberek legalább a lakó-környezetükre odafigyelni, és azt egy kicsit rendben tartani. Természetesen nem arról van szó, hogy én ne lettem volna kapatosan kiabálékony, de ilyen nyomokat nem szoktam magam után hagyni. Meg amúgy is, hiányzik a régi társaság. Hogy miért kellett szétverni azt a jól összeszokott közösséget, amelyben 3 éve éltünk, számomra ugyancsak nagy rejtély. Utálom ezeket a tetvedék zrínyiseket is (persze nem mindenkire vonatkozik), mert olyan magasan hordják az orrukat, mintha legalábbis ők üzemeltetnék ezt a kurva koleszt, nem pedig ugyanolyan haszonélvezői lennének, mint mi. A katonák persze megint más eset. Nem is akarok szapulásba kezdeni velük kapcoslatban, mert akikkel mostanában érintkezek, azokkal nincs nagy baj, de akik tavaly ballagtak, azok is megérték a pénzüket.

Hiányzik a régi közösség. Ha valami bajod volt, megoldottuk sec perc alatt. Ha unatkoztál, kitaláltunk valamit, hogy elfoglaljuk magunk. Ha szomjas voltál, mindig lehetett kapni embereket az ötletre. És persze a nagy dumálások is elmaradhatatlanok voltak. Nem akorok visszajönni, és ha igaz nem is fogunk már jövőre. Nem akarok újabb 15-20 emberrel összehaverkodni, mert nem kötelező, és nem akarom végigcsinálni újra. Nyugi kell most már egy kicsit, nyugi. Meg valam, amivel fel tudom vakartatni a kőre száradt ürüléket a gazdájával.

Most gondolkodtam el egy kicsit a fórumozási szokásaimról. Aki ismer, az tudja rólam, hogy a "harmincipszilon" zenekar nagy fanja vagyok, és mostanában elég ritkán, de szoktam a banda fórumán mozgolódni.

Még 2005 őszén ismertem meg a srácok első komolyabb anyagát, és első felindulásból regeltem a fórumra. Persze akkor a valódi cél még a régi anyagok letöltése volt. És telt az idő. Nem nagyon bolygattam a dolgokat, csupán egy-egy koncertidőpontra kérdezgettem rá, vagy egy-egy koncertbeszámolót írtam, ennyi. Később, mikor a SSZM kijött, és rengeteg új tag regisztrált, valahogy én is kedvet kaptam az aktív fórumbeli léthez, és elkezdtem kommentelni és posztolni. Nagy barátságok, sőt barátságok egyáltalában nem alakultak ki, csupán maga a tudat esett jól, hogy vannak emberek, akik ugyanúgy rajonganak ezen formációért, esetleg megbeszélik, hogy csoportosan járnak koncertekre, ilyesmi. 2009 elején rengeteg koncertre mentem el, és a személyes találkozás a fórumos emberek kis részével nagyon pozitívnak volt mondható. A zenekar egészével is ekkoriban tudatosítottam jelenlétemet (jó hülye mondat). Élveztem, hogy figyelnek rám, és hogy beszélhetek velük. És persze akkoriban kerültem be az ÖHK-ba (Öreg Harcosok Klubja), amelyben, mint a neve mutatja az igazán régi tagok vettek részt a fórumról.

Most átolvasva nem is nagyon értem, hogy miért írtam le mindezt, mert csak annyit akartam mondani, hogy utálom azokat a klikkeket, amelyek már elég régóta tarkítják a fórumot. Persze ezek természetes dolgok, nem várható el, hogy minden jöttmentet tárt karokkal várjanak a tagok, de annyira bosszantó, hogy csupán azért, mert XY-ékkal nem vagyok személyes viszonyban, semmibe veszik a hozzászólásaimat, és olyan hangon válaszolgatnak (nem csak nekem), mintha az egész kibaszott fórum az ő agyszüleményük, telkük, virágágyásuk, felségűrjük lenne, ahol a nekik nem tetsző elemeket lenézik, kiutálják, vagy épp kiközösítik. Egy kicseszett torrentoldalon sokkal jobb közösség és hangulat van, mint itt. És miért is ne lenne? Ha torrentezel, akkor megosztasz másokkal valamit, de egy rajongó mindig csak magának szeretné rajongása tárgyát (szomorú, tudom, de ez van), hogy rá figyeljenek, hogy vele foglalkozzanak.

Megmondom őszintén, hogy nem szeretek mostanában fórumozni, nem szeretek. "Azok miatt a libák miatt!" - hát igen Herby igazad van, persze a kivétel erősíti a szabályt.

Az a helyzet, hogy régebben írogattam blogot még a májszpészen, de valahogy ellaposodott, és nem is tudom miért, felhagytam vele. Ha nem is olvassa senki, magamnak egy kis külön zug, amelyben kikommentelhetem magamból midazt, amit egy nyilvános fórumon nem hangoztatnék (igazából ez is hülyeség, mert mire való a net, ha nem szabad vélemény- és eszmecserére, meg off kommentekre). Így szocializálódtam és kész.

Alapvetően nem szeretem a konfliktus helyzeteket, és kerülöm azokat. Lehet ez gyávaság is, nem tom. Igazán belegondolva sohasem bunyóztam, vagy amikor verekedés volt még suliban (általános), akkor meg engem vertek. Nyüzüge gyerek voltam, és visszagondolva, nagyon nem illettem abba a korosztályba. Én 6 évesen kezdtem a sulit, a többiek mind egy évvel voltak idősebbek nálam. A tudásanyagot természetesen ugyanolyan sikeresen sajátítottam el, mint a többi jó felfogású osztálytársam, de egyéb dolgokat tekintve nem voltam velük egy síkon. Nem szerettem rohangászni, futni, tesizni; ügyetlen voltam, amit mai fejjel nem tartok meglepőnek, hisz egy gyerek állandóan növekszik, és mozgáskultúrájának kialakulása is nehézkes az állandó növekedést figyelembe véve. Megtaláltak, nem eresztettek. Alig vártam, hogy középiskolába menjek, tiszta lappal indulhassak, és új emberek legyenek köröttem. Rühelltem az általánost, és amikor 2-3 éve találkozónk volt a régi osztályommal, nem is igazán értettem mit keresek ott. Elhatároztam, hogy nem megyek el többre.

Aztán jött a középsuli. Új emberek, új közeg és más gondolkodásmód. Régi cimborámmal együtt vágótunk bele, és élveztük. Bevallom, hogy szerettem gimibe járni, ha jól emlékszem nem is nagyon hiányoztam, mert egész egyszerűen nem akartam lemaradni a történésekről, a pletykákról, a bandázásokról és egy idő után persze hiányzott volna egy lány társasága is. És persze elérkezett egy idő múlva az elmaradhatatlan kocsmázások időszaka is. Emlékszem, hogy remegtem, amikor az első pár alkalommal vbk-t és egy doboz szofit (akkor még világoskék és 280ft) kérve azon izgultam, hogy le ne bukjunk (korunkat illetően). Aztán persze belerázódtunk, és ahogy azt akkoriban elvárható volt, 2 sörtől rúgtam be, majd 1 feles 3 sör és így tovább a mai állapotokig. A vicces az, hogy nem a saját osztályomban, hanem Csaba (hehe - tudom, hogy gonosz vagyok!) haverom osztályában leltem jóbarátokra. Együtt tesiztünk, együtt ittunk és egy idő után azt vettem észre, hogy szünetekben együtt blázolunk a pálfi mögött lesve, hogy nem kószál-e arra egy-egy kóbor tanár. Szerettem azokat az időket, jó volt.

Egyelőre ennyi. Talán egy kicsit buzis, meg szentimentális, sőt lehet magyarázkodó is, de most ez esett jól. Legközelebb valami más.

Csoki!